Álltál a téren

Álltál a téren a szürke félhomályban
Nézted az alkonyt s vártál a magányban.
Vártál egy szót, mely sohase hangzott el,
Vártál valakire, aki sohase jött el.

Kértél kacagást, de torz mosolyt láttál
Kértél simogatást, de hűs érintést kaptál.
Hittél hazugságot, mert örömöt ígért,
Hittél egy álomnak, mert szépeket mesélt.

Visszajöttél hozzám, mert látni akartál
De csalódtál bennem, már hiába vártál.
Álltál a téren a szürke félhomályban
Nézted az alkonyt s vártál a magányban.

Emlékezem

Az Élet egy hosszú álom
A Szerelem boldog valóság
S a Halál egy múló pillanat...

Emlékezem.
Egy barna szemre
Egy barna hajfürtre
Egy lágy hangra
Emlékezem.

Az Élet egy múló pillanat
A szerelem múló boldogság
S a Halál egy el nem múló álom.

Éj

Fölöttem nyújtózik égbolt sötét kékje
Bársonyleplén átsejlik csillag ezüstfénye.
Szelíden világít le a kanyargó utakra
Világít kőszirtre, mohos öreg padra.

Levilágít a régi temetőre
Behinti fényével a rideg, kopár kertet.
Uszályát teríti korhadt fakeresztre
A világ s a holtak csendesen pihennek.

No name

A holnap már a múlté,
Összedől minden érzem én,
Lelkem sír,
Szemem már nem bír.

Érzések törnek fel,
Nem múlik el,
Egy utolsó könnycsepp mely értünk hullik,
Két test a porban haldoklik.

Az élet Veled édesebb volt,
De a víz tüzet olt,
De miután a víz kioltotta,
Az Ő halálának is eljön a sora.

Szárnyával próbál még emelkedni,
Karjaiban Kedvese testével elérni,
Azt melyet nem tudtak eddig,
Két test ismét a porban haldoklik.

Néha reménysugár látszik,
De csak a délibáb játszik,
Utolsó vércseppek érzik,
Eljött a vég, nincs már ki vérzik.

Lehullanak a porba ők is,
Mint rózsáról a tövis,
Szánalmasan összeér két ajak,
S a két lélek tovább halad.

Emlék a magányban

Még érzem csókod melegét arcomon,

Még hallom lágy lépteid az avaron.

Félelmes a csend, mely most körülölel,

Félek, hogy így múlik el lassan az életem.

Napok múltak el, és egyre újak jöttek

Te nem jöttél velük, ahogyan ígérted.

Vártam rád sokáig, hetet, hónapokat

Elmúlt az év, s nem tudom feledni arcodat.

Már nem érzem csókod melegét arcomon

Nem hallom lágy lépteid a zörgő avaron.

Félelmes a csend, mely most körülölel

Tudom, hogy így múlik el lassan az életem.

Merengés a fekete nap irányába

Holt tenger tekint rád,
Minden cseppje alakját,
Felveszi majd egy lágy,
Őszinte vágy.

Nyugodtan fekszel elébe,
Tisztán hajolsz a fák közé,
De onnan az út a szemétbe,
Vagy vezet a rideg valóság felé.

A valóság kegyetlen,
Hallottad hírét,
Nem akarsz egyetlen,
Percig sem elmenni innét.

Nevem hívásával mégis elcsalnak,
A hazug valóság irányába,
Hol minden gyötör és altat,
És ahol az egyetlen jó dolog Te vagy.

Suici:)

Homályban,a magányban,ülve sötét szobában,mindenki messze elkerül,de nem vagyok egyedül.Titkot őriz az éjszaka,beburkol sötét alkonya,egedül vagyok,de még is van társam,mindenki akarta,sohase lássam.Ismerem ha arcomba csap a szél,vagy a penge a bőrömhöz ér, hogy megtegyem,ő arra vár.Én én vagyok - társam a halál. A furcsa napban csak az volt a jó, hogy vége; senki nem vágyott vissza a fényre. Vörös volt az ég; alatta bánat, embervágyak hol madárként szállnak. A furcsa napon vége lett a mának, kósza lelkek a tegnapra vártak. Tengersírba távozott a félholt; túlélő ha sírt, bizony az rég volt. A furcsa napon vége lett a létnek, órája jött régóta várt végnek. Ítéletet hoz a napon miránk a meggyilkolt, s most reánkszakadt világ...

Úton élet és halál közt

Szívem vérző sebeket rejt,
Azt feltépem, sebzem magamat.
Szemem fájó könnyeket ejt,
S várom, mossa el az alkonyat.

A fátyolon úgy sem lát át senki,
Lelkem ajtaját többé ki nem tárom,
Mosolygó arcom, könnyeim rejti,
Mindent mi fáj örökre magamba zárom.

Hagy dúljon lelkemben a szenvedés,
Mi fontos már elveszett minden,
Tépjen új sebeket szívemben a kés,
Eldobom magamtól minden kincsem...

Magam társa

Vess rám keresztet,
én meg át az ágon egy kötelet!
Rögtönzött bitómra
felakasztom a múltamat,
lógjon rajta
a fájdalom és a szeretet.
Egy kötélen függ
az eddigi életem.
Felhúzom magamat mellé,
hogy magányomban
magamnak társ legyek

Idegroncs

Arcomon könnyek peregnek...
Egyszerre sírnak s nevetnek
A fejemben szólaló hangok.
Lágyan monoton lantok
Dallamai magukhoz hívnak.
S ők belül csatákat vívnak,
Térdre kényszerítve testem.
Önmagam őrülete lettem.

Kezeim hajamba tépnek,
Ahogy az idegen léptek
Koponyámra taposnak, várva
A fájdalom válasz-szavára,
Mely sikolyként tör torkomból elő,
Hogy beléremeg a velő
És csontokat hasít a méreg,
Mely, mint alantas féreg
Rágja agyamban mélyebbre magát,
Dúdolva a gyönyörnek dalát,
Melyet neki szenvedésem okoz,
S mi bennem halál-vágyat fokoz.

Mikor már nincs remény

Halálba ringó tavasz,
Ősidők mély tengere,
A szakadék csupán két arasz,
Bizonytalan lépteken.

A szakadék immár,
Csupán egy lépés,
Senki nem hallgatta meg imád,
Elveszett minden érzés.

Lehunyod a szemed,
Könny szökik belőle,
Lehajtod fejed,
S sóhajtasz előtte.

Lassan dőlsz előre,
Mint akit szél fúj,
Valaki hozzád ér előtte,
S beleremegsz, mert ez új.

Két kar magával ragad,
Egy test hozzád simul,
Sírástól csukló hangja,
Tündérként virul.

Szólni nem tud semmit,
Könnyeit nyeli,
Soha nem érzett még ennyit,
Nem akart elfeledni.

Hátrafordulsz lassan,
Szíved némán dobban,
A tested itt maradt,
De a lelked már ott van.

Halálba taposó érzésekkel,
Megcsókolod némán,
Szerelmes nézéssel,
Köszönöd meg immár.

A két test összeér,
A lelkek is így tesznek,
Hátradőlsz ösztönén,
S a testek együtt esnek.